Első blogunk

Mottó: Jó kezdésnek jó a vége!

Debütáló blogbejegyzésünkkel kalandozzunk vissza a kezdetekhez, az ember és az ékszer valamikori egymásra találásához!

Ahogy visszatekintünk erre  a kezdÅ‘pontra, magunk is ámulva szembesülünk a bizonyított ténnyel: az ékszerkészítés és viselés szinte egyidÅ‘s a Homo sapiens  felbukkanásával a történelem hajnalán. SÅ‘t, ha alaposabban utána nézünk a témának, arra a felismerésre jutunk, hogy ez a szokás még a ruhaviselést is megelÅ‘zi.

Ennek az állításnak a bizonyítására elég csak a ma is létezÅ‘ természeti népek tagjaira gondolnunk, akik büszkén hordják nyakláncaikat és egyéb díszeiket meztelen testükön.
Ugyanúgy tettek hajdani Å‘seink is, akik a régészeti leletek tanusága szerint, már legalább 40 ezer évvel ezelÅ‘tt kezdetleges eszközeik segítségével ékszereket fabrikáltak maguknak csontból, agancsból kagylóhélyból, kÅ‘bÅ‘l. Ekkortól kezdtek törekedni arra , hogy közvetlen hasznot nem hozó, csupán művészi kreativitásukat kifejezÅ‘ tárgyakkal is körülvegyék vagy ékesítsék magukat. Már szerették és vágyták a szépet - ez választotta el Å‘ket véglegesen a fÅ‘emlÅ‘sök rendjének többi tagjától.

Annak ellenére, hogy ez a frissen támadt igény látszólag haszontalan célú újításnak tünt. Képzeljük magunk elé azt a képet, amint vadászó elÅ‘dünk óvatosan oson, hogy becserkésszen egy vadat, nyakában egy csengÅ‘-bongó fűzérrel.
Az újonnan "feltalált" ékesség a jószág biztos elejtéséhez remek segédeszközül szolgálhatott.

Halottaik testét is gyöngyök százaival, nyakláncokkal, medálokkal együtt temették el, holott a szegény elhunytnak már tényleg semmi szüksége nem lehetett ilyen cifra útravalóra. Minek tulajdonítsuk hát mindezt a hírtelen támadt dekoráló buzgalmat? Valami képzet mégis csak társulhatott a korai ember gondolkodásában a test felékszerezésének szokásához. A válasz egyszerü: a jelenség feltünése az emberi természet örök hajtómotorjában? az elismerés utáni vágyban keresendÅ‘. Abban, hogy az egyén meg tudja mutatni a másiknak, hogy különbözik tÅ‘le, illetve hogy demonstrálja a közösségben kivívott és elfoglalt helyét.

A személyes jellegű díszes darabok feltünÅ‘vé, ezáltal azonosíthatóvá tették viselÅ‘jét szűkebb-tágabb környezetében, egyben meghatározták társadalmi státuszát, származását, hovatartozását. KűlsÅ‘ségek segítségül hívásával igyekezett hangsúlyozni a számára fontos közösségben egyediségét.

Olyannyira érvényesült az ékszer "azonosító" funkciója, hogy jóval késÅ‘bb, az i.e. IV. évezred táján, az ókori Mezopotámia lakói, a nevükkel ellátott, ékírásos pecséthengert ( amit aláírásként használtak kereskedelmi és jogi ügyletek bonyolitásakor) nyakláncként viseltek a nyakukban, de ezt a célt szolgálta a kori pecsétgyűrű is. Az önmeghatározás vágya mellett már a kezdetektÅ‘l különleges képességet is tulajdonítottak ezeknek a kiegészítÅ‘knek elÅ‘deink: hittek abban, hogy általuk Å‘seik szelleme is velük van, igy azok ártó erÅ‘k ellen védelmet biztosítanak számukra.

Az ékszer hármas funciója tehát már a létrejöttekor kialakult: díszített, azonosíthatóvá tett és védelmezett. Az eltelt 40 ezer év alatt ez mit sem változott: az Å‘sökhöz hasonlóan napjaink embere is ugyanabból a célból ékszerezi magát.

A nyaklánc, a karkötÅ‘, a gyűrű, a fülbevaló változatlanul az önmeghatározás díszes eszköze: egy szépségbe foglalt belsÅ‘ én. A most divatos "angyalhívó" medálok pedig meggyÅ‘zÅ‘en bizonyítják az ékszer oltalmazó szerepének kitartó továbbélését. Az ékszer hordozta tartalom tehát örök, csak a külsÅ‘ forma módosul korról-korra, az anyagnak, technikának és divatnak megfelelÅ‘en. Belegondolni is csodálatos: a világ összes élÅ‘lénye közül csak mi viselünk ékszert. Ne okozzunk hát csalódást Å‘seinknek, akik akárcsak a tűz csiholását, ezt a szépséges újítást is kitalálták és örökül hagyták számunkra!