Az elegancia nem azt jelenti, hogy észrevesznek, hanem azt, hogy emlékeznek rád.
-Giorgio Armani
4024 Debrecen, Piac u. 16. (az Aranybikával szemben) 06 30 507 9494

Első blogunk

2016. Március 25.

Mottó: Jó kezdésnek jó a vége!


Debütáló blogbejegyzésünkkel kalandozzunk vissza a kezdetekhez, az ember és az ékszer valamikori egymásra találásához!

Ahogy visszatekintünk erre  a kezdőpontra, magunk is ámulva szembesülünk a bizonyított ténnyel: az ékszerkészítés és viselés szinte egyidős a Homo sapiens  felbukkanásával a történelem hajnalán. Sőt, ha alaposabban utána nézünk a témának, arra a felismerésre jutunk, hogy ez a szokás még a ruhaviselést is megelőzi.

Ennek az állításnak a bizonyítására elég csak a ma is létező természeti népek tagjaira gondolnunk, akik büszkén hordják nyakláncaikat és egyéb díszeiket meztelen testükön.
Ugyanúgy tettek hajdani őseink is, akik a régészeti leletek tanusága szerint, már legalább 40 ezer évvel ezelőtt kezdetleges eszközeik segítségével ékszereket fabrikáltak maguknak csontból, agancsból kagylóhélyból, kőből. Ekkortól kezdtek törekedni arra , hogy közvetlen hasznot nem hozó, csupán művészi kreativitásukat kifejező tárgyakkal is körülvegyék vagy ékesítsék magukat. Már szerették és vágyták a szépet - ez választotta el őket véglegesen a főemlősök rendjének többi tagjától.

Annak ellenére, hogy ez a frissen támadt igény látszólag haszontalan célú újításnak tünt. Képzeljük magunk elé azt a képet, amint vadászó elődünk óvatosan oson, hogy becserkésszen egy vadat, nyakában egy csengő-bongó fűzérrel.
Az újonnan "feltalált" ékesség a jószág biztos elejtéséhez remek segédeszközül szolgálhatott.

Halottaik testét is gyöngyök százaival, nyakláncokkal, medálokkal együtt temették el, holott a szegény elhunytnak már tényleg semmi szüksége nem lehetett ilyen cifra útravalóra. Minek tulajdonítsuk hát mindezt a hírtelen támadt dekoráló buzgalmat? Valami képzet mégis csak társulhatott a korai ember gondolkodásában a test felékszerezésének szokásához. A válasz egyszerü: a jelenség feltünése az emberi természet örök hajtómotorjában? az elismerés utáni vágyban keresendő. Abban, hogy az egyén meg tudja mutatni a másiknak, hogy különbözik tőle, illetve hogy demonstrálja a közösségben kivívott és elfoglalt helyét.

A személyes jellegű díszes darabok feltünővé, ezáltal azonosíthatóvá tették viselőjét szűkebb-tágabb környezetében, egyben meghatározták társadalmi státuszát, származását, hovatartozását. Kűlsőségek segítségül hívásával igyekezett hangsúlyozni a számára fontos közösségben egyediségét.

Olyannyira érvényesült az ékszer "azonosító" funkciója, hogy jóval később, az i.e. IV. évezred táján, az ókori Mezopotámia lakói, a nevükkel ellátott, ékírásos pecséthengert ( amit aláírásként használtak kereskedelmi és jogi ügyletek bonyolitásakor) nyakláncként viseltek a nyakukban, de ezt a célt szolgálta a kori pecsétgyűrű is. Az önmeghatározás vágya mellett már a kezdetektől különleges képességet is tulajdonítottak ezeknek a kiegészítőknek elődeink: hittek abban, hogy általuk őseik szelleme is velük van, igy azok ártó erők ellen védelmet biztosítanak számukra.

Az ékszer hármas funciója tehát már a létrejöttekor kialakult: díszített, azonosíthatóvá tett és védelmezett. Az eltelt 40 ezer év alatt ez mit sem változott: az ősökhöz hasonlóan napjaink embere is ugyanabból a célból ékszerezi magát.

A nyaklánc, a karkötő, a gyűrű, a fülbevaló változatlanul az önmeghatározás díszes eszköze: egy szépségbe foglalt belső én. A most divatos "angyalhívó" medálok pedig meggyőzően bizonyítják az ékszer oltalmazó szerepének kitartó továbbélését. Az ékszer hordozta tartalom tehát örök, csak a külső forma módosul korról-korra, az anyagnak, technikának és divatnak megfelelően. Belegondolni is csodálatos: a világ összes élőlénye közül csak mi viselünk ékszert. Ne okozzunk hát csalódást őseinknek, akik akárcsak a tűz csiholását, ezt a szépséges újítást is kitalálták és örökül hagyták számunkra!